Az én 30-as bőröm ezt üzeni a te 20-as bőrödnek

Menjünk egy picit vissza a múltba. A 20-as éveimben azt hittem, tökéletes a bőröm. Imádtam. Amíg egy forgatáson egy sztársminkes/ünnepelt mesterkozmetikus (az egyik “leghíresebb” jelenleg is) rám nem kiabált a teljes stáb előtt, hogy “Jó ég, de csúnya bőröd van, ki kéne tisztítani, gyere el holnap a kozmetikámba.” Így. Nem írom itt le a nevét (S.Z.), de privátban rákérdezhetsz.

Kis hülye voltam még (24 éves), és ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy mégis mit képzel, hiszen épp az én filmemet forgatjuk, lesz szíves a munkájára koncentrálni, vörös arccal ültem estig, mert hittem neki, így másnap el is mentem hozzá. Mondanom sem kell, hogy 8 (!) nőn zajlott kezelés egyszerre, és mindegyikünkkel tanuló foglalkozott. Igen, tudom, ki kellett volna sétálnom, hisz az én bőröm. De nem. A szégyen nem engedett el, és a vágy is hajtott, hogy “szép” bőröm legyen. Akkor kaptam óriási dózisú savat a bőrömre, amit aztán meg is vetettek velem, hogy használjam otthon is gyakran. Hát én azt is tettem, mivel nem mondták el, mi az, és hogyan kell használni. Egyik reggel arra ébredtem, hogy leégett az arcom. Lángvörös volt, húzódott, hámlott, és nagyon nehezen gyógyult. Teljesen tönkretette a bőröm hidrolipid rétegét, és tulajdonképpen innentől beszélhetünk rólam mint problémás bőrű egyedről. Hiszem, hogy nem a termékkel volt a baj, hanem azzal, hogy nem mondták el, hogyan használjam. És aztán teljesen magamra voltam hagyva a szétégetett bőrömmel.

giphy (1)

A megalázásnak az is lett a következménye, hogy mániákusan elkezdtem figyelni a bőröm minden rezdülését. Semmit nem toleráltam vele kapcsolatban. Egy komedo hallatlan volt. Le kellett szedni, azonnal, mindenáron. Ha vérzett, akkor is. Ennek a mániákusságnak aztán lett jó és rossz következménye. A jó, hogy ekkor kezdtem mindennek utánaolvasni bőr témában, a rossz, hogy dermatillomán lettem, azaz folyamatosan figyeltem, piszkáltam. Nagyítóval, rossz fényben. Esélye sem volt hosszú távra meggyógyulni.

Bővebben…