Elöljáróban: Nem vagyok terapeuta vagy bőrgyógyász – ez a saját tapasztalatom és történetem.

A dermatillománia kényszeres bőrtépést, nyomkodást, kapargatást jelent. A hangsúly a kényszeresen van – ezért nem segít az a „kedves” tanács, hogy "hagyd abba". 

Az sem segít, ha legyintve azt mondják: „Á, mindenki nyomkod”. Ez igaz, de ennek vannak fokozatai.

Onnantól van baj, amikor ez a viselkedés már negatívan befolyásolja az életminőségedet. Hosszú órákig csinálod, mintha transzban lennél. Észre sem veszed az idő múlását. Addig csinálod, amíg akár vér nem folyik. Nem mész el találkozókra - vagy elmész, de végig a bőrödön jár az eszed... azon, hogy mi van ha látják. Azon, hogy milyen aktivitáskor milyen a világítás és hogyan takard el magad. Azon, hogy van egy pattanásod, amit nem nyomtál ki. Azon, hogy szégyelled magad. Mindez kihat az önbizalmadra - a rossz-bőr-nap úgy ahogy van rossz lesz, mintha nem tudnál önmagad lenni. A munkádban, a kapcsolataidban nem tudod a legjobb formádat hozni. És itt nem arról van szó, amikor azon keseregsz, hogy simán csak pórusaid vannak (köszi social média és AI!), akinek súlyos aknéja van, az tudja, milyen lehet állandóan szégyenkezni a bőre miatt. Ennél még talán rosszabb a dermatillománia, mert (önkéntelenül) magaddal teszed.

A jó hír: lehet enyhíteni.

A „rossz” hír: nagyon nehéz út, és sok munkát kell beletenni, mert a dermatillománia impulzuskontroll-zavar, egyfajta OCD, és addiktív mintázatokat mutathat. Állhat a háttérben genetikai és/vagy tanult minta is.

Az okoktól és a súlyosságtól függően ezek kombinációi segíthetnek:

• Viselkedésterápia (trigger felismerése + átirányítás + pótcselekvés - lejjebb ismertetem a saját példámon)

• Szorongáskezelés (meditáció, naplózás)

• Trigger-menedzsment (kevesebb tükör, gyenge fény)

• Kezek lefoglalása (sensory toy)

• Fizikai akadály (kesztyű, pattanástapasz)

• Terápia

• Gyógyszeres kezelés

Nálam a húszas éveim végén "aktiválódott" a probléma és ezek voltak a lépések, amik javuláshoz vezettek (de mindenki útja egyedi):

1. Már évek óta terápiában voltam, amikor egyáltalán felismertem, hogy nem normális mértékben csinálom.

2. Elhatároztam, hogy változtatnom kell, mert az az érzés, hogy nem tudok így tovább élni legyőzte a szégyenérzetemet.

3. Nyíltan beszélni kezdtem a nyomkodásról is a terápiában és naplózásba kezdtem. A szégyenérzet legnagyobb ellensége a nyíltság - az, ha kibeszéled és kiírod magadból. 

4. Ezen a ponton emlékezni kezdtem, hogy mikor kicsi voltam, láttam anyukámat tépni a haját, tehát lehet, hogy tanult minta (is). 

5. Azonosítottuk a saját triggeremet: olyan stresszhelyzet, ami kontrollvesztéssel jár. Ez aktiválja a megfelelési kényszeremet és a perfekcionizmust (egyetlen bőrhibám sem lehet). 

6. Azt is azonosítottuk, hogy milyen érzelmi szükséglet áll a háttérben: A tökéletlenség gondolata elviselhetetlen, mert az a belső meggyőződésem, hogy “nem lehetek szerethető, csak ha tökéletes vagyok - a szüleim csak a tökéletes teljesítményeimet ismerik el és szeretik bennem”. A nyomkodás közbeni fizikai fájdalom eltereli a figyelmet erről a lelki fájdalomról. A bőr „gyógyítása” kezelhetőbbnek tűnik, mint a lélek sebeinek gyógyítása. 

7. Ezután tudatosan felismertem, mikor kezdem el csinálni.

8. Elkezdtem megpróbálni tudatosan leállítani a cselekvést – a „nyomkodó transz” egyre rövidebb ideig tartott.

9. Megtanultam átirányítani a cselekvést – a viselkedésterápia lényege, hogy pótcselekvéssel adjuk meg ugyanazt a feszültségoldást, kevésbé káros módon. NAGYON FONTOS, hogy ennek a feszültségoldó lépésnek meg kell lennie, nem maradhat el - csak át kell irányítani egy kevésbé önkárosító cselekvésbe. 

10. Nekem ebben egy enyhe fájdalmat okozó sensory toy segített, mert hasonló megkönnyebbülést ad, mint a nyomkodás, és továbbra is terápiázok és naplózok. (Részben ezért is született meg bennem a Skingoals létrehozásának a gondolata.)

Ha magadra ismertél, mindenképpen javaslom a naplózást (akár napi pár mondat is elég - ha most kezded, úgyis ennyi a reális) stresszkezeléshez, feszültségoldáshoz, felismerni a triggereidet, feljegyezni hogy mikor csinálod, miért és meddig, mit érzel előtte közben és utána, mintázatokat keresni. És a legfontosabb: mindenképpen (és bátran) fordulj szakemberhez (pl. dermatopszichológus). 

Sok erőt és kitartást kívánok az utadon - szeretném, ha tudnád,  hogy nem vagy egyedül és nem kell szégyellned magad. Adj magadnak egy együttérző ölelést, és indulj el. Szurkolok!